Az igazi Szabó család

2500 epizódot ért meg hazánk legismertebb rádiós szappanoperája: A Szabó család. Az 1959-től egészen 2007-ig tartó sorozat népszerűségét annak köszönhette, hogy hétköznapi emberek hétköznapi életébe kaptunk általa betekintést humorral, iróniával, empátiával. A rádiójáték szereplői kitalált személyek voltak. A soron következő családi vállalkozás tagjai viszont nagyon is valódiak. Ismerkedjenek meg az igazi Szabó családdal!

Szabó Zoltán a Szabó-Galambos Kft. ügyvezetője, a második generáció képviselője visszafogottan beszél a családi vállalkozásról. Érződik, számára ez nem blogtéma, sokkal inkább a mindennapi élet gyakorlata.

– Mikor kezdődött a vállalkozás története?

– Valamikor jócskán a rendszerváltás előtt. Akkor végzett édesapám, Szabó Gyula Dunaújvárosban az acélszerkezeti mérnöki karon. Friss diplomával a zsebében a Fémmunkásban helyezkedett el, amely nevéből adódóan fémszerkezet-gyártásra szakosodott gyár volt. Az üzem a ’90-es évek elejéig működött. Ahogy az sejthető, ez volt az az időszak, amikor különféle szakcsoportok (GMK-k, MgTsz-ek) alakultak, így apám is egy ilyen kisszövetkezetnél folytatta a munkáját. Aztán 1989-et követően más vállalkozási formát kellett választaniuk, így 1993-tól kft-ként folytatták tovább a hűtőpanelek, hűtőrendszerek gyártását, szerelését Szabó-Galambos Kft. néven.

– A Szabó név adott, de ki a Galambos nevű üzlettárs?

– Ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy volt idő, amikor nem emaileket küldtünk és nem mobil telefonon hívtuk fel üzletfeleinket, hanem írógépen írtunk és üzeneteinket telefaxon juttattuk el a címzetteknek. Akkoriban minden vállalkozás foglalkoztatott olyan munkaerőt – jellemzően hölgyet – aki az árajánlatok készítéséért, a kalkulációért vagy az adminisztratív feladatokért volt felelős. Édesapám cégében ez a hölgy a megbízható és alapos munkájáról ismert Galambos Györgyné volt. Az ilyen munkaerőt érdemes hosszútávra bebiztosítani, a vállalat sikereiben érdekeltté tenni, így apám felajánlotta neki, szálljon be a kft-be tulajdonosként. Ő elfogadta a felkérést, így lett Szabó-Galambos Kft. a cég elnevezése.

– Akkor most Galambos Györgyné is tulajdonosa a gazdasági társaságnak?

– Már nem, azóta nyugdíjba ment és tulajdonrészét is eladta, de a nevét itt hagyta nekünk…

– Egy kicsit olyan ez, mint a Colombo felesége, akiről mindenki tud, de még senki sem látta. Viszont Szabó Zoltánt, a cég ügyvezetőjét nagyon is ismerik. Egyenes volt az út az iskolapadból a családi vállalkozásba?

– Autószerelő iskolában végeztem, vagyis semmi közöm nem volt az építőiparhoz. Ám, mire leérettségiztem, már pontosan éreztem, hogy nem sok autó olajcseréjét fogom én elvégezni. Tovább szerettem volna tanulni, ám nem vettek fel elsőre a főiskolára, így, hogy addig is elfoglaljam és kipróbáljam magam, apám vállalkozásában helyezkedtem el.

– Mint ügyvezető?

– Dehogy! Kezdetben kubikos voltam, majd az építésvezető asszisztense lettem. Nem tartott túl hosszú ideig, de arra mindenképpen jó volt, hogy lássam, milyen a lapát nyele.

– Akkor szó szerint gödörből indult a karrierje?

– Igen, a munkagödör után az építésvezető mellett dolgoztam, majd az irodába kerültem projekt előkészítőnek. Ez az a feladatkör, ahol excel táblák garmadát kell gyártani és meg kell tanulni átlátni a munkafolyamatokat.

– Hogyan reagáltak erre a munkatársak?

– Húsz éves voltam, el kellett fogadtatnom magam. Ugyanolyan munkásruhát hordtam, velük dolgoztam, a vidéki kiszállások idején egy szobában laktam velük. Testközelből tanultam meg a munka gyakorlati részét.

– És ön volt az „igazgató úr” fia?

– Nálunk nincsen „igazgató úr”! Apámat Gyulának szólítják a beosztottjai. Mindannyian tegeződünk, még azokkal is ilyen nexusban vagyok, akiktől annak idején a szakmát tanultam. Úgy látom, a Szabó-Galambos Kft. erőssége az, hogy összetartó csapat vagyunk. Aki nem tud beilleszkedni ebbe a kollektívába, az hamar kikerül. Nálunk nincs fluktuáció. Én is igyekeztem elkerülni a „főnök fia” státust és mindent megtanulni, amit csak lehetett. Szóval, én egyszerűen csak a „Gyula fia” vagyok…

– A családi vállalkozások életében a szülő-gyerek viszony milyensége eldönti a cég sorsát. Hogy alakult ez önöknél?

– Jó darabig nem apám volt a közvetlen felettesem, az építésvezetőtől kaptam az utasításokat és neki is referáltam. Később már megváltozott a helyzet, de komoly konfliktusunk nem volt. Nyilván volt olyan, hogy tévedtem, de ha így alakult, elismertem.

– Adott egy húszfős, 100 százalékig magyar tulajdonban lévő kisvállalat, amely árbevételeit tekintve inkább középvállalatnak minősül. Ezt az értéket egyszer majd át kell adnia valakinek a jelenlegi tulajdonosnak, az édesapjának.

– Apám 62. születésnapját idén nyáron ünnepeltük, így a nyugdíj kérdése lassanként tényleg aktuálissá válik számára. Ez persze, nem olyan könnyű, ha figyelembe vesszük, hogy 40 éve dolgozik a szakmájában.

Egyre többet foglalkozik a visszavonulás gondolatával, de ugyanakkor még maradna is.

A mi területünkön minden mindennel összefügg, ha kimarad a napi körforgásból, az információáramlásból, nem tud sikeresen tárgyalni, vagyis nem lesz képes a cég érdekeit hatékonyan képviselni.

– Mi a feladatmegosztás önök között?

– Apám tárgyal és irányít, jómagam cégvezetőként az ajánlatkészítést és a munka operatív részét viszem, erről heti 1-2 alkalommal egyeztetünk. Bár az ügyfelek engem is elfogadtak, azt vettem észre, hogy a „nagy öregek” azért édesapámat keresik. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen sok esetben 30 éves szakmai kapcsolatról beszélünk. Az újonnan érkezett partnerek – különösen a 30-as 40-es korosztály – viszont inkább velem tárgyalnak.

Péter – a testvérem –, akiről eddig nem esett szó, szintén a vállalkozásban dolgozik, az ő feladata a kamionok koordinálása és a minőségirányítással összefüggő teendők végzése.

– Érzékeny kérdés, de honnan fogja tudni az édesapja vagy ön, hogy eljött az ideje a vezetőváltásnak?

– Apám azt szeretné, ha én venném át a vállalkozást, de ennek nincs kitűzött határideje.

– Mert tabutéma?

– Nem tabutéma, csak nincs értelme róla napi szinten beszélni. Ha szóba kerül, megvitatjuk, de nincs bennem olyan késztetés, hogy holnap első számú vezetővé avanzsáljak.

– Ha a jövő héten valamiért át kellene vennie a vállalkozást, tudná vállalni?

– Szerintem, igen.

– Min múlik az, hogy az egyik cégnél ilyen simán megy a stafétaátadás, a másiknál pedig nem?

– Nem látok bele a többi vállalkozás életébe, ezért csak a mi esetünkről tudok nyilatkozni. Valószínűleg azért megy nálunk zökkenőmentesebben a generációváltás, mert ugyanaz az elképzelésünk a társaság jövőjét illetően. Ahol problémák vannak, ott vagy az utód nem kíván a cégvezetői székbe ülni, vagy könnyű pénzszerzésnek tűnik a cég eladása. Nekem szerencsém van, szeretem a szakmám, mert változatosságot ad.

– Milyen változatosságot adhat a hűtőházak, ipari csarnokok építése?

– Az építőipar olyan, mint a kötéltánc. Sokféle érdeknek kell egyszerre megfelelni, miközben folyamatos elvárás a magas minőség. Ugyanakkor a rutinszerű munkavégzése ellen dolgozik az is, hogy gyakran azt sem tudjuk – épp a piaci környezet változékonysága miatt –, mi lesz a következő projektünk. Magyarán nem tudok negyven évre előre tervezni, mert mi nem vagyunk dinasztia, ami évszázados tapasztalataira alapozva nagy biztonsággal láthatja a jövőt.

– Van két lánya. Ők lesznek a következő cégvezetők?

– Ha egyiket vagy másikat érdekli és még tehetsége is van hozzá, akkor elképzelhetőnek tartom ezt a lehetőséget. Ha azonban csak egyik feltétel is hiányzik, már nem működik a dolog.

Sok cégvezető panaszkodik mostanában stresszre, túlhajszoltságra. Ön viszont a beszélgetés alapján úgy tűnik, hogy nagyon rendben van.

– Ha nem lennék rendben, nem dolgoznának velem az embereim. Meg kellett tanulnom kommunikálni mindenkivel, nem állítom, hogy könnyű volt, de utólag úgy látom: megérte…