“Kutatásaim világítottak rá, hogy milyen sokan nem tudnak különbséget tenni a gazdasági növekedés és a gazdasági fejlődés kifejezések között. Amíg a növekedéshez inkább mennyiségi, utóbbihoz viszont minőségi jelentéstartalmat rendelünk. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy ezt a két tartalmat szeretjük keverni.
Meglátásom szerint a fejlődés egyáltalán nem zárja ki a fenntarthatóságot, a növekedés viszont erősen korlátos mozgásteret ad, egy szint után ugyanis már nem lehet fenntartható egy kisgömböcként növekvő rendszer sem” – írta a közelmúltban egy rövid levélben Dr. Nagy Tamás Jenő, aki ISO 9001 és ISO 14001 auditorként segíti munkánkat. A téma pedig elég izgalmasnak ígérkezett ahhoz, hogy egy kollégák között megszokott módon tegeződve lefolytatandó beszélgetésre invitáljam.
A gazdasági növekedés szerinted kizárja a fenntarthatóságot?
Kicsit messzebbről, és mindjárt egy kérdéssel kezdem: növekedésnek vagy fejlődésnek kell-e tekintenünk azt a folyamatot, amikor 4,25 kg-os újszülöttből 130 kg-os meglett férfi lesz?
Hogy most itt, erről beszélgetünk, azt feltételezi – ha te vagy a példában szereplő férfi –, hogy nemcsak testben, de szellemileg is gyarapodott az illető…
Van benne valami. Doktori kutatásomban is ezzel a kérdéskörrel foglalkoztam. Én szívesebben használom „fenntarthatóság” kifejezést a fenntartható fejlődés helyett, mert sokakat félrevisz, hogy a növekedést leginkább csak nominális gyarapodásként értelmezik, miközben a fenntarthatóság szó önmagában is inkább stabilitást, állandóságot sugall.
Közismert tény, hogy ma már 8 milliárdnál is többen élünk a Földön, bő 25 év múlva viszont várhatóan már 10 milliárdan lakjuk ezt a bolygót. Azaz, egyre vékonyabb szelet jut majd nekünk abból a bizonyos tortából, és félő, hogy a végén már torta sem lesz…
A fejlődés számomra egyértelműen azt is jelenti, hogy minőségi kommunikációt folytatok a környezetemmel – erőszakmentesen, asszertíven –, és úgy általánosságban is úgy élek, hogy közben mást is élni hagyjak.
Hiszem, hogy ha elég következetesen tartom ezt az irányt, az nemcsak az én életemet határozza meg, de az általam vezetett közösség, szervezet sorsát is.
Kicsit elbizonytalanodtam, hogy most gazdasági vagy filozófiai megközelítésből vizsgáljuk a témát. Kicsoda Dr. Nagy Tamás Jenő?
Ötévesként éltem-haltam a telefonokért, így nem meglepő módon később távközlési mérnökként szereztem meg az első diplomámat. A MATÁV Soproni Igazgatóságán kollégáimmal csodálatos projekteket volt szerencsénk véghezvinni. Ugyanitt azonban munkám egy másik vetületével is találkoztam, amikor a német anyacégtől érkező tanácsadók számos – műszakilag egyébként kifogástalan – megoldásunkat azzal söpörték le az asztalról, hogy azok megvalósítása nem elég gazdaságos. A dolog nem hagyott nyugodni, egészen addig, amíg a vállalkozógazdasági szakmérnöki képzés során megértettem a dolog logikáját, elfogadtam a beruházások különös báját, hogy azoknak gazdaságilag meg is kell térülniük! De ez azért nem jelentett gyógyírt fájó szívemre, amikor egy igazán lenyűgöző ötletünket anyagi megfontolásokra hivatkozva utasították el.
Idővel a környezetvédelem egyre fontosabbá vált számomra, így kézenfekvő volt, hogy a következő diplomám a környezetvédelmi szakmérnöki lesz. Ez a döntésem egybecsengett a MATÁV minőség- és környezetközpontú irányítási rendszer kiépítésének igényével.
Ekkor fordultál teljesen a környezetvédelem felé?
A soproni igazgatóság megszűntével a Matáv Rt. országos kiterjedésű Műszaki Szolgáltatási Igazgatóságának környezetvédelmi vezetője lettem és ekkor lett igazán szívügyem a környezetvédelem, mint a fenntarthatóság egyik alappillére. (A fenntarthatóság három alappillére: a gazdasági és társadalmi fejlődés valamint a környezetvédelem. – a szerk.)
A környezetközpontú irányítási rendszerek megismerése indított a rendszerszemléletem fejlesztésére, így ezután minőségügyi szakmérnöki képzésen vettem részt.
A gazdaságról és a környezetvédelemről már elég kiterjedt ismeretekkel rendelkeztem, viszont a társadalmi folyamatok működése fehér folt számomra. Ezt a területet vettem hát nagyító alá, amikor beiratkoztam a Személyiségfejlesztő Akadémiára, ahol gyakorlatias pszichológiai képzést kaptunk.
Itt ért a felismerés: én mindent aggyal szeretek megoldani. Ekkor szembesültem a ténnyel: nem minden érthető meg pusztán kognitív módon, egyéb készségeinkre is nagy szükségünk van. Nem az én gondolatom, de teljesen egyetértek vele: a korlátok késztetik az embert fejlődésre.
A harmadik pillért jelentő társadalmi fejlődés szükségességére viszont egy egészen más munkahelyen, egy nagy autóipari cégnél döbbentem rá. Minőségügyi rendszermérnökként és környezetvédelmi vezetőként munkakörömhöz tartozott a minőségi kérdésekkel kapcsolatosan a termelő folyamatok részeként az emberi kapcsolatok javítása is. Főként a reklamációk révén talált meg ez a kihívás, engem pedig egy új terület: a mediáció.
Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az érzelmeket nem lehet Maxwell-egyenletekkel leírni, és bármilyen megfoghatatlanok, mégis nagy jelentőségük van az emberi élet minőségére, a munkavégzés hatékonyságára, a szervezet teljesítményére. Így került képbe számomra a környezetközpontú irányítás mellett a munkabiztonság, amelynek részét képezik a mentálhigiénés kihívások is.
Mostanában leginkább már az oktatás érdekel. Úgy érzem: a lehetőségeimhez képest ismereteim elértek egyfajta mélységet, az új területek felfedezése mellett a tudásom átadása egyre inkább foglalkoztat.
Akkor megpróbálom összegezni az előbb hallottakat: villamosmérnök, okleveles közgazdász, társadalomtudományok tudományterületen gazdálkodás- és szervezéstudományok doktora, business coach, felnőttoktató, személyiségfejlesztő, humán- és csoportfejlesztő tréner és leendő munkahelyi mentálhigiénés szakember vagy egy személyben. Visszakanyarodva az alapproblémához: a növekedés kontra fejlődés kérdést milyen minőségedben teszed fel?
Ez az az állapot, amikor egy kognitív módon gondolkodó mérnök egyszer csak elkezdi színesben látni a világot és rádöbben a mélyebb összefüggésekre. Egykori opponensemtől, prof. dr. Tóth Gergelytől ismertem meg az ablakon bedobott pénz fogalmát, mely egy sajátos szemléletmódot adott.
Nyilvánvalóvá vált, hogy korlátok nélkül nehéz lehet fejlődni, ugyanakkor épp ezek a nehezítő tényezők nyitnak új perspektívákat azokra a megoldásokra, amelyek egyszerre termelnek profitot és szolgálják a közjót. A lassan szállóigévé vált mondatát pedig az idő igazolta, gondoljunk csak az elmúlt időszakra, amikor nem a fene nagy energiatudatosságunk, hanem az energiaválság révén közel negyedével sikerült csökkenteni a gázfogyasztásunkat.
Az 1940-es években a DuPont cégnél egy Wallace Hume Carothers nevű vegyész feltalálta a nejlonharisnyát. Ha jól emlékszem egy éven belül kijött egy másik gyártó a szembiztos harisnya ötletével. A termelés növelésében érdekelt DuPont ekkor megvette a szabadalmat és ötven évre széfbe zárta, hogy a versenytárs ne ronthassa az üzletét. Valami ilyesmire kell gondolnunk akkor, amikor arról beszélünk, hogy még ma sem aknázzuk ki teljes mértékben a fenntarthatóságban rejlő lehetőségeinket?
E tekintetben ma már fejlettebb színvonalon élhetnénk, de azért még igyekszünk egy-két bőrt lehúzni mindenféle gazdasági megfontolásból – mondjuk a szénhidrogénekről. Már léteznek alternatív technológiák a gépeink működtetésére, de az olajlobbi még túlságosan sokat veszítene a dolgon, ezért még kivárunk. Ugyanakkor szinte természetellenesen gyors ütemben estünk neki az elektrifikációnak, aminek ma még csak a bevezető stádiumában vagyunk.
Hosszú távú gondolkodást sürgetsz, de van-e létjogosultsága ennek a bizonytalan jelenben? Vagy sokkal egyszerűbb az „úgyis minden mindegy!” alapon bedobni a gyeplőt a lovak közé?
Azt hiszem a kulcs itt a hosszú és rövid távú előnyök mérlegelése. A másik lényes elem az, hogy tudjunk hinni abban: nekünk (az erőforrásainkkal való takarékos bánásmódnak) köszönhetően gyerekeink, unokáink is élvezhetik majd azt a bolygót, amit ma otthonunknak nevezhetünk.
Ha megteszem azt, ami rajtam múlik – még akkor is, ha én csupán egy nyolcmilliárdod része vagyok a nagy egésznek – már felelősnek érezhetem magam.
Gondoljunk csak a hulladékgazdálkodásra, az import árukkal szemben a helyben termesztett növények előnyben részesítésére. Ne éljük fel a holnapot a máért.
Ez törvényszerűen lemondásokkal jár, de ha ezt veszteségként éljük meg, nehezen fog sikerülni. Hiszem: képesek vagyunk úgy élni, hogy közben nem halunk bele a fejlődésbe!
