Egy átlagos magyar munkavállaló 8 és fél évig marad hűséges egy munkahelyhez. A megállapításból az következik, hogy 1. interjúalanyom, a CertUnion csapatában idén 10. éve dolgozó Szabó Edina nem átlagos magyar munkavállaló; 2. a CertUnion nagyon nem átlagos magyar vállalkozás. Erről beszélgettünk, meg az empátiáról, a pálmafás, vakító fehér homokos tengerpartról és persze a négy férfi főszereplőről – a régi ismeretségre való tekintettel tegeződve.
A CertUnion honlapján a kollégák felsorolásánál azt láthatjuk, hogy technikai menedzserként dolgozol. Mit csinál egy technikai menedzser?
Elsősorban az auditorokkal állok kapcsolatban. Az általuk beküldött dokumentumok feldolgozása, szakmai ellenőrzése, azok döntéshez való előkészítése, illetve ugyanezen anyagok szakterületi szakértők felé történő továbbítása a feladatom. És persze, ha valami hiányzik, azt az én dolgom bekérni. Hogy egy audit sikeres volt-e, azt döntéshozóinkra bízom, én ezt a lépést készítem elő.
Ezek szerint – ha valamilyen fontos dokumentum nem érkezik be – időnként “behajtónak” is kell lenned, pedig úgy tudom, hogy ez a feladat nem igazán testhezálló neked.
Nem tudom, hogy mennyire illik hozzám a “behajtó szerep”, de a munka zökkenőmentessége érdekében néha muszáj keménykezűnek lennem. Valószínűleg nem lehetek nagyon szigorú, legalábbis erre következtetek abból, hogy azzal az 50-60 auditor kollégával, akikkel kapcsolatban állok, kifejezetten jó a viszonyom.
Talán azért, mert jó lelkű ember hírében állsz.
Ismerőseim szerint kicsit naiv vagyok. A magánéletemben és a munkámban is igyekszem pozitívan hozzáállni mindenhez és mindenkihez. Az emberekben a jót keresem és amilyen szerencsés vagyok, rendszerint meg is találom. Ezt hoztam otthonról.
Hogyan kerültél a CertUnionhoz?
Visszamehetünk egy kicsit az időben, mondjuk 2003-ig? Mert hogy ekkor végeztem a Budapesti Műszaki Főiskolán minőségirányítási mérnökként. Egy tanúsító szervezet épp akkoriban keresett projektszervező munkatársat és Szabó Mirtill a két jelentkező közül engem választott.
Aztán 2006-ban egy még ennél is összetettebb, fontosabb feladatot kaptam: megszületett az első fiam. Aztán a második, majd a harmadik. 2014-ig ők töltötték ki szinte teljesen az életem. Azért csak szinte, mert
2010-ben a CertUnion megalapításánál főnökasszonyom: Szabó Mirtill jelezte, hogy ha lehetőségem adódik ismét dolgozni, számít rám.
Én pedig 2014-ben, miután a legkisebb fiam óvodás lett, munkába álltam a CertUnionnál.
Sose hiányzott neked, hogy te magad auditálj?
Van belső és vezető auditori végzettségem, némi gyakorlatom is, de nem érzek űrt az életemben azért, mert jelenleg nem kamatoztatom ezt a tudásom. A jelenlegi munkám másféle hozzáállást kíván. Szeretek emberekkel foglalkozni, nem áll távol tőlem az ügyfelekkel való kapcsolattartás, de “mérnökségemből” adódóan az itt szükséges precizitás, a határidők betartása is könnyen megy.
A beszélgetésünk apropóját a 10 éves jubileumod adta. December 1-jén lesz tíz éve, hogy a CertUnion csapatát erősíted. Manapság nem túl sokan vannak, akik ennyi időt húznak le egy helyen. Hogy látod, mi az a kötőanyag, ami összetartja a CertUniont?
Az empátia. Nyilván a vezető habitusa jelentősen meghatározza egy munkahely “klímáját”.
A Certunionnál valóban egy összetartó, egymást segítő kis közösség dolgozik. Nemcsak a munkában, de a magánéletben is számíthatunk a másikra.
Így aztán bármilyen közhelyesen hangzik is, de itt tényleg jó hangulatban telik a munka.
Ti, heten vagytok (hét hölgy alkotja a CertUniont – a szerk.) az élő cáfolat arra sztereotípiára, hogy ahol többségében nők dolgoznak, ott szériafelszereltségnek számít az intrika, az ármánykodás. Szerinted min múlik, hogy ez nálatok másképp van?
Talán azon, hogy itt mindenki a jót keresi a másikban és a már említett beleérző képességből sincs hiány. Háromgyerekes anyukaként nagy szükségem is volt erre.
Például a CertUnion már jóval korábban “feltalálta” a rugalmas munkavégzést, mint ahogy az a covid idején általános lett. Nekem pedig – bár a kereszt- és nagyszülőkre bármikor számíthattam – nagy könnyebbség volt, ha egy beteg gyerek mellett itthonról végezhettem a munkám.
Szóval, a home office előnyeivel mi jóval korábban élhettünk, mint mások. Mivel a család még mindig rengeteg feladatot ad nekem, három napot az irodában, kettőt pedig itthonról dolgozom.
Újra és újra előkerülnek a fiaid. Már csak azért is, mert ragyog a szemed, ha csak megemlíted őket. Mesélj róluk!
Van annyi időd? – neveti el magát. – Mindhárman sportolnak. A legkisebb, 13 évesem kézilabdázik, igaz, most épp egy sérülés miatt kényszerpihenőt kell tartania. A középső, 15 éves fiam szintén ezt a sportot választotta, ő már “akadémista”. Igen komoly tervei vannak a kézilabdával. A legidősebb, 18 éves fiam érettségi előtt áll, részben emiatt hagyta abba a vízilabdát. De a mozgás, a sport most sem hiányzik az életéből.
Ők azok, akik miatt mindig akad tennivalóm, de ez nem teher számomra. A létezésüknek köszönhetem, hogy anyaként kiteljesedhettem. Igen, rettentő büszke vagyok rájuk!
Érdekes. A munkahelyeden egy csupa nőkből álló közösség tagja vagy, otthon viszont négy férfi vesz körül. Könnyű négy “Ádámmal” egy fedél alatt élni?
Sokan azt hiszik, hogy engem a “fiúk” királynőként kezelnek. Ez csak részben igaz. Otthon egyszerűen csak anya és feleség vagyok.
Játsszunk el a gondolattal, hogy három évi fizetett szabadságot kapsz! Ezt az időt egy pálmafás, fehér homokos tengerparton töltheted és anyagi gondjaid sincsenek. Ebben az idilli állapotban hiányozna, hogy valami hasznosat csinálj?
Rövid ideig biztosan élvezném, de három évig!? Pörgős vagyok, valamin mindig ügyködnöm kell. Valószínűleg a tevékeny élet szeretetét anyukámtól és anyai nagymamámtól örököltem. De ha úgy hozza a helyzet, tudok pihenni, kettesben elvonulni a világtól a férjemmel. Azt hiszem ez a kulcs, hogy nálam a munka és a magánélet egészséges egyensúlyban van.
