A minőség témakörét sokszor és sokféleképp körbejártuk már, igyekeztünk a fogalmat a szakmánk nyújtotta kereteken belül a lehető legpontosabban definiálni. Ám, mindvégig éreztük, hogy a minőség ennél azért sokrétűbb dolog. Cikksorozatunkban gazdasági szereplők, művészek, sportolók vallanak arról, hogy a saját szakterületükön mit értenek minőség alatt. A tánc eddig nem került szóba. Hiányosságunkat most Kunstár Mónika táncpedagógussal, táncíróval pótoltuk.
– A táncot értem, az író fogalma is „tiszta” előttem, a táncíróról viszont nem tudom, hová is tegyem…
– A „táncíró” szót használom, mert kerülöm a tánckritikus kifejezést a „kritikus” erősen pejoratív felhangja miatt.
– Nyilván ahhoz, hogy valaki szakmai szemmel értékelhessen táncprodukciókat, valamiféle táncos múlt vagy táncos jelen is kell. Mi áll az önéletrajzában erre vonatkozólag?
– Ha a „titulusaimat” nézzük: okleveles modern táncpedagógus, kortárs tánccsoport vezető, valamint táncíró vagyok. Mindez a szakmai életutamra lefordítva azt jelenti, hogy a Talentum Táncművészeti Szakközépiskolában színpadi tánc tagozaton végeztem, azaz klasszikus, néptánc, jazztánc és moderntánc működési engedélyem van. Ezt követően – látszólag más irányt választva – magyar nyelv és irodalom, médiapedagógus szakos tanári képesítést szereztem. A „táncírósághoz” pedig az Ellenfény folyóirat tánckritikai kurzusán jutottam közelebb.
– Akkor a legjobbtól kérdezem, hogy egy táncprodukcióra épp szubjektív, érzelmekre ható mivolta miatt lehet-e, szabad-e a „minőségi” kifejezést használni?
– Hogy mitől lesz jó, vagy ha úgy tetszik „minőségi” egy táncprodukció, annak az én értelmezésemben két feltétele van. A dolog könnyebben megfogható, racionális része a technikai tudás. Vagyis az, hogy az adott táncos rendelkezik-e a műfajhoz szükséges tudásbázissal, a technikai hiányosságok ugyanis minden esetben rontanak a minőségen. De ez bármennyire is fontos kritérium, mégiscsak alapnak tekinthető, ami az erre rakódó szubjektív tényezőkkel áll össze kerek egésszé. Mindig kell az előadásban valami plusz, valami hozzáadott érték, amitől működni kezd a dolog.
– A technika vagy van, vagy nincs, ez könnyen felmérhető. De, vajon az a bizonyos plusz is tanulható?
– Egy-egy produkció születése közben az alkotónak (koreográfus, rendező) kell látnia a mű strukturális felépítését, így ő megfelelően tudja instruálni a művészeket a kívánt hatás eléréséhez. Táncírás közben gyakran találkozom ezzel a folyamattal, hiszen a kritikának az az alapvető feladata, hogy eligazítsa a nézőt a darab értelmezésében, befogadásában. Vagyis a kritika célja nem az, nem lehet az, hogy megsemmisítsen egy produkciót.
Az előbb említett felépítés a magyarázata annak, hogy a néző gyakran nem tudja megmondani, hogy a látott darab miért tetszik, vagy miért nem tetszik. Utóbbi esetben csak egy fura érzés jelzi, hogy valami nem stimmelt a színpadon.
Napjainkban a kortárs tánc vonalán számos összművészeti alkotás születik, különféle irányzatok, műfajok keveredéséből. Egyre inkább úgy látszik, hogy eltűnőben vannak a „tiszta műfajok”. Itt mutatkozik meg, hogy kik az igazán nagy művészek, hiszen a valóban „nagyok” sokoldalúak, tudásukat több irányból is meg tudják mutatni. A produkció pedig attól lesz kiemelkedő, ahogy ez a sokféle tudás összeadódik és egy új, magasabb minőséget hoz létre. Vannak remek táncfúziós előadások, ezek éppen attól jók, hogy bennük a táncosok megőrzik a műfajukra jellemző sajátosságokat és nem akarnak, mondjuk klasszikus balettos létükre hip-hop táncosok lenni.
Könnyű azt érezni egy próbafolyamat során, hogy már az összes trükköt ellestük a másiktól. Ilyenkor azonban minden esetben a koreográfus feladata kimondani, hogy „ez neked nem áll jól!”. És a koreográfusok ezt nyugodt szívvel meg is teszik, mert egy táncegyüttesben nincsen demokrácia.
– Felvetődik a kérdés, hogy ha a tánckritikusok (de igaz ez általában is) a széles rétegekhez kívánnak szólni, miért olvasnak kevesen színi-, könyv- vagy mint esetünkben: tánckritikát?
– Valóban kevesekhez jutnak el ma ezek az írások, bár nekem van olyan tapasztalatom, hogy valaki csak azért választott magának egy előadást, mert jókat olvasott róla. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy – visszakanyarodva a művészet- minőség relációjához –, másként értékeli ugyanazt a művet a szakértő és másként a civil. Egy minden szempontból kiemelkedő darab mindkét elvárásnak megfelel.
– Táncos, pedagógus, tánckritikus. Melyiknek érzi magát első sorban?
– Lélekben mindig is táncos maradok. A táncírásban a műfaj izgalmassága ellenére is még csak a szárnypróbálgatásoknál tartok. Mégis nagyon szeretem, hiszen ez az a vonal, ahol a tánc terén megszerzett tudásom felhasználhatom.
Az egyes területek – mint egy lánc szemei – egymásból egymásba fűződtek az életemben, egyenként és összességében is építettek engem. Ugyanakkor érzem azt, hogy minél mélyebbre ások egy-egy területen, annál inkább rájövök, mi mindent nem tudok még. És döbbenetes ezzel időnként szembesülni…
– Korábban gyerekeknek tanított táncot. Most szünetel ez a tevékenysége. Átmeneti vagy végleges a döntése?
– Időleges az, hogy most pihentetem kicsit a táncoktatást. Azt éreztem, hogy kezdek belefáradni, menekülök a saját szakmai szokásaimtól.
– Pedig a kislányok egészen biztosan hiányolják a balett órákat az elmaradhatatlan tütüvel…
– Hát, akkor ebben a kérdésben renitensnek számítok, mert nekem az az elvem, hogy amíg nincs tudás, addig nem aggatunk a gyerekre sallangokat! Az én óráimon nagyon puritánul, dressz, cicanadrág, balettcipő összeállításban táncolnak a gyerekek. Még az előadásainkon sincs flitteres felhajtás! Kevés szülő tudott ezzel az ars poeticával azonosulni.
Mindezek ellenére úgy hiszem, az amatőr tánctanításban szükségesek a „mély levegővételek”, a csendek, amikor is új impulzusokat érhetnek. Mert csak akkor érdemes ezt is csinálni, ha teljes odaadással, minden előadásra új koreográfiával felkészülve tudunk kiállni.
– A szakdolgozatának azt a címet választotta: A hétköznapi táncosnő. Az értekezés lényegében a művészet és a hétköznapok közötti átjárhatóság kérdését feszegeti. Lehet átjárás a kettő között?
– Nyilván más végeredmény születik akkor, ha profi táncosok lépnek színpadra, mintha növendékek adnak elő egy darabot. Akkor is születhetnek csodák, ha teljesen amatőrökkel állunk neki egy produkciónak. Csak ismerni kell a szereplők képességeit és azt, hogy kinek mi a testhezálló. Ha pedig így közelítünk az emberekhez, a lelkesedést már nem nehéz kihozni belőlük. Nem attól lesz feledhetetlen egy előadás, hogy a szólista ötöt piruettezik. Az még csak a technika. Számos kortárs táncművész jött a semmiből, minden fajta előképzettség nélkül – viszonylag későn megismerkedve a tánccal – és lett úttörő a saját területén.
– Tulajdonképpen ki a „hétköznapi táncosnő”? Az írás önről szól?
– Inkább az útkeresésemről. A hétköznapi, sallangmentes, nagy szavak nélküli dolgok közelebb állnak hozzám. Megelégszem azzal, ami adatott nekem, de igyekszem mindenben a maximumot hozni. A produkcióknál pedig nekem az emlékezetesség a cél. Az a nehezen megmagyarázható valami, amitől jó íze lesz az előadásnak. Amitől még sokáig visszaemlékszünk rá. Igen. Ha jól belegondolok, a minőség nekem ebben az értelemben a maradandóságot jelenti.
