Minőségüggyel foglalkozó szakemberként gyakran kérdezik tőlem, hogy mégis miért találták ki a szabványokat, mert első látásra csak az érintettek adminisztrációs terheit növelik. Természetesen lehet erre hivatalos, a szakma által kanonizált választ is adni, ám ezzel legtöbbször a kérdező nem megy túl sokra. Hogy mégse kerüljem meg a témát, összegyűjtöttem egy listát, amelyben néhány olyan esetet veszünk sorra, amelyben a szabványok nem léte vagy még inkább be nem tartása okozott szívszorító netán épp mulatságos helyzetet.
Kezdjük is mindjárt egy közismert esettel. Az utóbbi idők egyik legnagyobb botránya Németországból indult, a Volkswagen háza tájékáról. A patinás autógyártó több modelljét volt kénytelen visszahívni, mert ezek kibocsátási értékei csak a próbapadon bizonyultak parádésnak, a valóságban jóval nagyobb mennyiségű károsanyagot szabadítottak a környezetükre.
Ha csak elhanyagolható mértékben tértek volna el az impozáns autókatalógusokban meghirdetett emissziós értékek a valós mérésektől, senki nem kiáltott volna csalást. Ám, az eladások fokozása érdekében alaposan kikozmetikázott, a valósággal köszönőviszonyban sem levő mérési eredményeket már nem lehetett eltussolni.
VW bukta
Az amerikai környezetvédelmi hatóság EPA (Egyesült Államok Környezetvédelmi Ügynöksége) ezt megelégelve szándékos félrevezetéssel vádolta meg Európa legnagyobb autóipari konszernjét. Azt állították, hogy a vállalat olyan szoftvert telepített csaknem félmillió dízelüzemű járművébe, amellyel kijátszhatók a károsanyag-kibocsátásra vonatkozó szabályok.
A leleplezés sokba került a Volkswagennek, hiszen Európában 8,5 millió kocsit visszahívását rendelték el, (ebből csak a német közlekedési felügyelet 2 és fél millió autó visszahívására kötelezte a gyártót!) ez pedig minden idők legnagyobb vállalati kapitulációjának bizonyult. A vevői bizalom visszaesését pedig a VW piaci részesedésének lefelé induló mutatója igazolta.
Mi a tanulsága a történetnek? Számunkra annyi, hogy a standardok – legyen akár azok saját magunkra nézve kötelező érvényűek, vagy egy külső fél által meghatározottak – be nem tartása, illetve az azokkal való trükközés minden esetben kiderül. Nem biztos, hogy azonnal lelepleződik a manipuláció, de abban nyugodtak lehetünk, hogy amit mérni lehet, azt előbb-utóbb valaki meg is méri…
Olimpiai arany egy eperlevesért?
Se szeri, se száma azoknak a videóknak, amelyeket bemutatva minden kényesebb gyomrúnak elmegy az étvágya. Ezek azok a filmek, amelyeken egy-egy garázsban működtetett húsüzemben, nyári konyhából cukrászattá avanzsált helyiségben, vagy épp tésztagyárban uralkodó (áldatlan) állapotokat mutatják be a NÉBIH (Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal) ellenőrei. Következő példánk helyszíne ugyan nem egy sufni ristorante, a történet kifutása mégis hasonló a fentiekhez…
Egy sportoló legfőbb ellenfeleinek versenytársait tartja. Nem volt ez másként a háromszoros olimpiai bajnok kajakosunkkal, Storcz Botonddal sem. Arra, hogy egy mikroszkóppal látható organizmus fogja széttépni az atlantai olimpiai aranyéremről szőtt álmait, még gondolni sem mert. Pedig a ’96-os hazai válogatón szó szerint ez történt.
Az olimpiai kijutásra „útlevelet” biztosító verseny előtti estén eperlevest vacsorázott kajakosunk. Azonban a leves tartalmazott egy olyan összetevőt is, amely egészen biztosan nem szerepelt a receptben: a szalmonella baktériumot. Aranyesélyes sportolónk atlantai győzelmi álmait így húzta keresztbe az eperleves meg az elfogyasztását követő heveny hasgörcs és egyéb kínok.
A szabványokat nem véletlenül találták ki
Ebben az esetben könnyen beazonosítható volt a kórokozó forrása. Ám, gyakran nincs ilyen egyszerű dolga a kirendelt szakembereknek. Az ő és ezáltal a mi életünket is nagyban megkönnyíti a „termőföldtől az asztalig” jelmondattal körülírt élelmiszer nyomon követhetőség valamint az ezt meghatározó szabályok.
Az ellátási lánc minden tagjára kötelező érvényű élelmiszer biztonságot ma már számos előírás szabályozza (HACCP, ISO 22000, ISO 22005), amelyek mind az alapanyag előállítást, feldolgozást, tárolást, mind a munkafolyamatokra vonatkozó higiéniai elvárásokat, mind pedig a termék útjának nyomon követhetőségét precízen deklarálják. Így, ha elő is fordulnak megbetegedések, azok forrása a dokumentáció alapján viszonylag egyszerűen beazonosítható.
Nem Fiastyúk! Fiaskó!
A sor végére hagytam a kedvencemet. Ez az eset annyira abszurd és az érintetteket tekintve szó szerint „égő”, hogy úgy érzem: helyet követel itt a sorban.
Ha a tudományos találékonyságnak és pontosságnak mértékegysége lehetne, akkor az bizonyosan az 1 NASA lenne. Ám, még a patinás szervezet, a National Aeronautics and Space Administration (Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal) történetében is akadtak kínos malőrök. Ilyen például az 1999. szeptember 23-án Mars körüli pályára állított műhold esete.
A kutatók szándéka szerint a Mars Climate Orbiter műhold a vörös bolygó klímájáról küldött volna jelentéseket a Földre. Az akkori árakon 125 millió dollárba kerülő szerkezet annak rendje és módja szerint meg is érkezett a bolygó közvetlen közelébe, ám a tervezett 150 km-es távolság helyett 60 km-re közelítette meg az óriást és egyszerűen elégett.
A drága bakit emberi mulasztás okozta, ugyanis a műhold projektben részt vevő két fejlesztőcsoport egymástól függetlenül más-más mértékegységben számolt. Míg az egyik az angolszász területen elterjedt birodalmi mértékegységekben (mérföldben, yardban és lábban) adta meg az adatokat, addig a másik team az általánosabb metrikus rendszert használta. A méretes űrfiaskó után a NASA is levonta a szükséges konzekvenciákat és néhány év múlva egységesen áttért az elfogadottabb és szélesebb körben használt metrikus rendszerre.
A történet tanulsága számunkra az lehet, hogy a szabványok (közöttük a mértékegységekre vonatkozók is) megteremtik a „közös nyelv” lehetőségét. Vagyis azt, hogy egy azon (mérhető, objektív) dolog ugyanazt jelentse mindenkinek a Föld – vagy ha úgy tetszik, a Mars – bármely pontján.
