Liszkay Mihály – a vagabond borász

Legutóbbi csapatépítőnk helyszíne a monoszlói Liszkay-kúria volt. Bor, mámor, magyar „toszkán táj”. Néhány hangulatos képpel és egy élménybeszámolóval persze le is tudhatnánk a dolgot, csakhogy az itt tapasztalható kimagaslóan magas minőség és a tulajdonos: Liszkay Mihály forgatókönyvbe illő élete miatt ez mégsem intézhető el ennyivel.

A történet – bár apropóját a tavaszi csapatépítőnk adta – mégsem most, hanem 1956-ban kezdődött. Ekkor, 16 éves kamaszként hagyta el az országot, vagy ahogyan akkoriban mondták: disszidált Liszkay Mihály. A fiatalember meg sem állt Hollandiáig, ahol az éttermi munka mellett, autodidakta módon megtanult zongorázni. Abszolút hallása révén bármit le tudott játszani kotta nélkül, így csakhamar a Hilton hotelek bárjában, majd Isztambulban, Rotterdamban, Helsinkiben, Párizsban és egy óceánjáró hajón találkozhattak vele és játékával a szerencsések. Ahogy mondja, ez idő alatt „összemuzsikált és összepincérkedett” annyi pénzt, amiből a húszas évei közepén megnyithatta az első éttermét, amit még több követett.

Pincevadászat

Becsavarogta a világot, végül Kanadában, Vancouverben vert gyökeret. Vagy legalábbis, időlegesen ott talált otthonra, mígnem egy Balaton-felvidéki vadászat során nem tévedt (szó szerint!) véletlenül Monoszlóra, közelebbről a Pangyér-dűlőbe.

Hogy mit látott meg akkor a lepusztult, elhagyott pincében, azt sohasem fogjuk megtudni. Annyi azonban bizonyos, hogy beleszeretett a hely atmoszférájába, a kilátásba és egyáltalán mindenbe, amit ez a táj adhat. Egy nyaralót álmodott ide, s ha már szőlőtőkék veszik körül a birtokot – hát, egy szőlészet-borászatot is. Azt meséli, annyira lepusztult volt az ültetvény, hogy elhatározta, újat ültet.

Ahogy a nagykönyvben

– Halvány fogalmam sem volt, hogy mibe vágok bele, de a kezdetek után már nem volt visszaút. Igyekeztem – ahogyan az életemben mindent – a lehető legmagasabb minőségben csinálni. Így a szőlőtőkék kivágása után talajfertőtlenítés, méternyi mélységben trágyázás és talajforgatás következett. 10 hektáron. Mindent megtettem, ami a szőlészet nagykönyvében meg van írva.

A későbbi sikerekhez persze nemcsak ez, de a sok tekintetben az egri, a szekszárdi vagy akár a tokaji dombságok adottságait felülmúló dűlő is kellett.
A minőségi földhöz, a szőlőművelésre abszolút ideális vulkanikus talajhoz így párosult az emberi munka nívója – tekinti át a kezdeteket Liszkay úr.

Don Quijote a szőlőben

Ezek után azt hihetnénk, a magyar borásztársadalom kitörő vastapssal fogadta az ilyen fokú szakmai alázattal kezdő újoncot. Ennél nagyobbat viszont nem is tévedhetnénk. Liszkay Mihály ugyanis szakított a térségre jellemző rizling-egyeduralommal és birtokán kék szőlőt ültetett. Mint mondja, arrafelé annyi olaszrizlinget állítanak elő, hogy ha egyszer kiszárad a Balaton, azzal nyugodtan fel lehet majd tölteni. De, a vagabond borásznak más elképzelése volt…

Azt hiszem, erre a helyzetre mondják azt, hogy „tizenkilencre lapot húzott” és bejött neki
Az első szűzterméséből készült bora ugyanis mindjárt a Pánerurópai Vörösborverseny második helyezettje lett, két évre rá pedig az aranyérmesek között is megszerezte az abszolút legjobbnak járó Champion díjat. Mire pedig ezek a sorok olvasóink elé kerülnek, a Vinagora-n átvette a Liszkay Cabernet Sauvignon-jáért az Ország legjobb fajtaborának járó aranyérmet.

Már az ókori rómaiak is…

Utólag a díjak őt igazolják. Az viszont kérdés, hogyan bízhatott Liszkay Mihály mély szakmai tudás nélkül ennyire a megérzéseiben? – Az, hogy fehér helyett kékszőlőt ültettem, a lehető legjobb döntésem volt.

A Balaton környékén a rómaiak ugyanis kizárólag vörösbort termeltek.
Olyannyira nagyra becsülték az itteni vörösborokat, hogy Tusculanumban nem pénzben, hanem helyi vörösborban szedték az adót – helyezi történelmi távlatokba az okokat.

A jó bor még kevés

A borversenyeken elért imponáló helyezések azonban nézetei szerint kevésnek bizonyulnának egy nívós borhotelhez. Liszkay Mihály úgy véli, számos kitűnő bor van a világon, ami egyben azt is jelenti, hogy a különleges hozzávaló önmagában még nem elég az üzleti sikerhez. Persze, ennek miértjére is megvan a saját válasza. – Mindenből a legmagasabb minőséget kell nyújtani és akkor van esély a legjobbak közé kerülni. A gasztronómia, a bor, a zongorajáték és a hogy is fogalmazzak, hogy ne hangozzék szerénytelennek: a kimeríthetetlen mosolykészletem adják a Liszkay-kúria (www.liszkay.com) egyedülállóságát.

És saját bevallása szerint az előbbiek együttesen teszik a birtok a szó jó értelemben vett rabszolgálájává is őt, hiszen a jól menő, az útikönyvekben jegyzett birtok nemcsak örömöt, de hatalmas felelősséget is jelent az immár hetvenen túli tulajdonosnak.

Újratervezés

A legújabb hírek szerint most viszont a tulajdonos megválik szeretett borászatától. Azt mondja azért, mert nincs utódja, akire ráhagyhatná ezt a munkát. Visszavágyik Kanadába, ahol a Sziklás-hegységben újra vadászhatna indián barátaival, vagy a kristálytiszta vizű patakokban lazacot foghatna. Persze, mint mondja, nem akar ő végérvényesen a tengeren túlra költözni. Élete GPS-én bekapcsolta az „újratervezés” gombot. Most egy kisebb, a Liszkay-kúria főbejáratához közeli, 3 hektáros erdő területére szerzett építési engedélyt egy remélhetőleg végleges otthon megteremtésére, amivel csupán egyetlen aprócska gond van. Vigyázni kell, hogy abból már ne csináljon országos hírű borhotelt…

Vége felé járunk a beszélgetésnek, de csak nem hagy nyugodni a kérdés: Liszkay Mihály tulajdonképpen minek is tekinti magát? Borásznak, étterem-tulajdonosnak vagy zongoristának? Beszélgetőpartnerem elmosolyodik a sokat hallott kérdésen és halkan csak annyit válaszol: – Egy nagyon szerencsés embernek.